Május 5-én köszöntöttük Pozsonyi Imrét. Ő egyike azoknak, akik hatvan éve, 1962. május 5-én egy Malév Il-14-es repülőgép fedélzetén egy rekordugrásért emelkedtek fel a ferihegyi légikikötő betonjáról.
Az ejtőernyős indulóval kezdődött csütörtökön az a kedves ünnepség, amellyel az 1962-es magassági rekordugrás egyetlen még élő résztvevőjét, a 92 éves Pozsonyi Imrét köszöntötték a börgöndi reptér új hangárjában. Az eseményt a Magyar Ejtőernyős Bajtársi Szövetség, az Albatrosz Repülő Egyesület és a Székesfehérvár Repüléséért Alapítvány szervezte. Az indulót követően az ünnepelt beszélt, idézte fel az ugrás körülményeit, néma főhajtással emlékeztek azokra az ugrókra, akik már nem lehetnek közöttünk, majd levetítettek egy részletet abból a filmből, amit Sági István és Tihanyi Tamás készített Pozsonyi Imréről 2016-ban. Az ejtőernyősnek ezután egymás után adták át az ajándékokat és az okleveleket: érkezett ilyen az innovációs minisztertől, a honvédség parancsnokától, a Honvédelmi Sportszövetségtől és az Albatrosz Repülő Egyesülettől. Imre bácsi tiszteletére ugrottak is követői.
A repülőgép annak idején a felhők közé emelte a 92 éves, Székesfehérváron született és sokáig ott szolgált Pozsonyi Imrét, aki ma is a koronázóvárosban él, Aradi Andrást, az ugyancsak székesfehérvári Bakos Istvánt, H. Nagy Imrét, Kovács Györgyöt, Miklós Lászlót, Mészáros Józsefet, Rónai Mihályt és Szabó Pált. Gépelhagyás után másodpercenként 75-80 métert zuhantak, 120 másodperc után nyitottak ernyőt. A végrehajtott magassági csúcsbeállítás 8070 méter volt, amivel megdöntötték az addigi magassági rekordnak számító 6270 métert. Az évforduló napján, május 5-én, csütörtökön az Albatrosz Repülő Egyesület börgöndi otthonában, az új hangárépületben köszöntötték a legendás csapat egyetlen olyan tagját, aki még mindig közöttünk lehet: Pozsonyi Imrét várták a repülőbarátok a létesítményben.
– Én 1930-ban láttam meg a napvilágot, nagyon szerény körülmények közé születtem, de azért szép gyermekkorom volt – emlékezett Pozsonyi Imre egykori ejtőernyős oktató, a csoportos magassági ejtőernyős ugrás rekordere, a korábban Székesfehérváron állomásozó ejtőernyős zászlóalj egykori katonája. – Többnyire a Szőlőhegyen, a Bányató környékén töltöttük a szabadidőt, ott tanultam meg úszni és ott láttam meg először az ejtőernyős leventéket, akik a legmagasabb sziklákról ugráltak be a vízbe. Csodáltuk, majd felbátorodtunk és utánozni kezdtük őket. Aztán jött a világháború és utána a nehézségek. Ipari tanulónak mentem, közben bekapcsolódtam a sportejtőernyőzésbe, majd később katonának jelentkeztem.
Ez 1950 októberében történt, Imre bácsi Kaposvárra vonult be, ott lett az akkor újonnan megalakult ejtőernyős zászlóalj katonája.
– Taszáron voltak az első ugrások, ezer méterről én is akkor ugrottam először. Jól emlékszem, egy tavaszi hózápor söpört végig a repülőtéren, s miközben ereszkedtünk, alattunk a napsütésben csillogott a hó… Gyönyörű pillanat volt. Aztán jött a többi. A zászlóalj 1951-ben önálló lett és akkor települtünk át Székesfehérvárra, a táci repülőtérre. Szerencsém volt, hiszen ezzel így hazakerültem.
Folytatódott a kiképzés, ugrottak fegyverrel, fegyver nélkül, egyedül és szakasz kötelékben, gyakorlatoztak, még vízi átkelést is végrehajtottak a Balatonon. Gyakoroltak még két-három kilométer hosszúságú kötelékekből való ugrást is. Pozsonyi Imre háromszor jött le mentőernyővel, egyszer azután, hogy a nagy kupolája szétszakadt fölötte, a 63 négyzetméternyi felületből 10 négyzetméter. De mind a háromszor törés nélkül megúszta a dolgot. Aztán jött a rekordugrás.
– Először barokamra vizsgálaton vettünk részt, abban az adott magasságnak megfelelő nyomást tudtak előállítani. Miután megfeleltünk, utána meg kellett tervezni és beszerezni a felszerelést, például az oxigénkészülékeket, amely 10-15 percre biztosította az oxigént – idézte fel Pozsonyi Imre. – Aztán egy jó ideig még a fedélzeti oxigént használtuk a repülőgépen, hogy ne pazaroljuk a saját készletünket. Amikor elértük az ugrási magasságot, egymás után, szinte belehasalva a levegőbe hagytuk el a gépet. Nagyszerű volt a látvány, megtörtént a felhőáttörés, 5-6 másodpercig felhőn zuhantunk át, de mindig figyeltük egymást, nehogy összeütközzünk. Aztán 120 másodperc után nyitottuk az ernyőket, ehhez stopperórát és magasságmérőt használtunk. Én a magasságmérőmet még a dunaújvárosi hangármestertől kaptam, egy sérült Ifjúság vitorlázógép műszere volt, belevarrattam egy erős vászontokba. Azon a napon 800-on nyitottam, 450 méteren robbant be a kupola, nyílt ki teljesen az ejtőernyő.
Sikeresen, szépen értek földet Nyíregyházánál. Teltek az évek, Pozsonyi Imre elsőként kapta meg az aranykoszorús, kétgyémántos ejtőernyős oklevelet. Ez azt jelentette, hogy ő a legjobb, és ez nem is lehetett másként.
